2013. február 3., vasárnap

Mama omlós diós teasüteménye

Mama és papa
Ez az egyetlen megmaradt sütireceptem anyai nagymamámtól. Bár a 'sürümeggyet' is tőle tanultam, ez egy igazi, finom teasütemény.

Alig tizenhat éves voltam, mikor mama meghalt, azt hiszem akkor még nem értékeltem kellőképp konyhai remekeit. Pedig nagyon jól főzött és sütött. Egyik nagy kedvencem volt a "meggyes karafantyú", ami amolyan piskótaszerű tészta volt, és meggybefőttet kellett a tetejére szórni. Annyit raktunk rá mindig, hogy alig látszott ki a tészta.

Rengeteg gyerekkori emlékem van róla, és a papáról is. A papa például nagyon jól játszott klarinéton és szaxofonon, még cimbalmozni is tudott. Hétvégén mikor náluk aludtunk Mezőszilason, szombat esténként gyakorta hívták "muzsikálni". Hajnalban jött haza mindig, mi pedig vasárnap reggelente zsírpapírból ettük a lakodalmas süteményeket hideg tejjel, még a dunyha alatt. Máskor meg mákos bejglit kaptunk reggelire. Esténként lavórban fürödtünk, és olajkályha melegítette a szobát. A hatalmas dunyhák alatt az ágy jéghideg volt, de ha egyszer bemelegítettük, a lábunk ujját se dugtuk ki!

Simon mama és én
Mamának eszméletlen sztorijai voltak, és kitűnő humora annak ellenére is, hogy nem volt könnyű élete. Időnként akkorákat rúgott a macskákba ha az útjában voltak, hogy két métert is arrébb repültek. Igazi falusi élet volt ott. Volt hastok az almafa alatt, volt vetemény, voltak állatok. Vágtunk csirkét, tyúkot, tömtünk kacsát, egyeltünk répát, fáról szedtük a meggyet sonkakampóra akasztott mázas bádogvödörbe. Simogattunk újszülött kisnyuszikat, sárga és fekete kiscsibéket, etettük őket a lámpa alatt tört főttojással. Mama puszta kézzel szedte nekik a csalánt a kerítés mellől. Morzsoltunk kukoricát a góréban, és minden évben szüreteltünk, daráltunk, préseltünk. Bungit építettünk a fára az unokatesókkal, hevertünk a fűben, földkupacokkal dobáltuk egymást a szomszéd kukoricásában. Vödörrel jártunk a kúthoz vízért és bádogpohárból merítettünk belőle. Friss volt és jéghideg. A kiskonyhában a sparhelt mintha folyamatosan be lett volna gyújtva. Azon melegedett a mosogatóvíz is, amit aztán a mama dolga végeztével kilendített az udvarra egy utolsó lötykölés után.

Talán nem is vettem észre, de biztosan ott szívtam magamba a vidéki élet iránt érzett szeretetet, a természetközeli élet szépségeit, és valószínűleg a házias, saját élelmiszerekből készített ételek örömét is.
Mama és papa is meghaltak már. Házukat anyukám élteti tovább, az egykori vidéki otthonból életre szóló hétvégi szenvedély lett, mesebeli, gyönyörű kerttel.

Ez az omlós, diós sütemény életem végéig el fog kísérni, ahogy a sürümeggy is, meg a többi szép emlék a mamával kapcsolatban. Nagy szeretettel gondolok rá, és nagyon hiányzik.


Mama omlós diós teasüteménye
elkészítési idő: kb. 15 perc előkészítés, kb 15 perc sütés

Hozzávalók:

380 g liszt
280 g vaj vagy zsír
140 g cukor
140 g dió
vaníliás porcukor a forgatáshoz

Az előkészítési időbe nem számoltam bele a diótörést. Utálok diót törni, de mivel van sajátunk és amúgy is rettentő drága a piacon a dióbél, hát nekiállok mindig. 

A dióbelet egy serpenyőben mindig megpirítom. Ettől sokkal gazdagabb, intenzívebb, rusztikusabb íze lesz. Akkor jó, amikor sötétbarnára pirul, majd lepereg le róla a hártyavékony héja. Kézzel óvatosan dörzsölgetve szépen lejön a nagyja, de nem szoktam tökéletes munkát végezni. Egy darálón apró szemcsésre darálom. 

A szobahőmérsékletű, lágy zsiradékot (mivel csak 200 g vajam volt itthon, a maradékot sertészsírral pótoltam) a cukorral habosra keverjük. Beleöntjük a diót és a lisztet, és finoman összedolgozzuk. A tészta habkönnyű, puha és illatos. Bemelegítjük a sütőt 170 fokra és míg felforrósodik, a hűtőben pihentetjük a tésztát. 

A kis repedésekbe forgatáskor jól beleivódik
a vaníliás porcukor, isteni.
A tepsi (tepszi, ahogy a mama hívta) aljába szilikonos sütőlemezt fektetek, mama vajjal kente ki vékonyan. Kb fél óra pihentetés után előveszem a tésztát, ami még mindig elég lágy, de jól formázható. A mama kifliket formázott belőle. Néha én is kiflit formázok, most gombócokat gyurmáztam, és enyhén kilapítottam őket, így sütés után tenyérnyi tallérok lettek belőle. 

Kb. 15 percig kell sütni, vagy addig, amíg a felszíne már kezd világosbarna lenni. Amikor kiveszem a sütőből még mindig nagyon lágy a tészta, nagyon óvatosan egy lapáttal alájuk nyúlok és rácson kihűtöm őket annyira, hogy még langyosak legyenek. Ennyi idő alatt megszilárdulnak annyira, hogy sérülés nélkül meg lehet őket forgatni a vaníliás porcukorban. Ha még langyosak, a hőtől a porcukor nagyon enyhén megolvad és egységes, opálos bevonatot képez a sütin. Tálalás előtt még szórok rá egy kis finom porcukrot. 

Hadd tegyem még hozzá a múltkori felfedezésemet, amikor is elfelejtettem időben elővenni a vajat, és a kemence szájába tettem olvadni. Nem töltött odabent többet öt percnél, szépen megolvadt, de olyan füstös aromát kapott, hogy az valami fantasztikus volt. Először megijedtem, hogy tönkrement a vaj, füstösen nem rakhatom bele. De mivel nem volt másik, hát belekevertem. A füstös íz sütés után is megmaradt benne kissé, de fantasztikusan harmonizált a pirított dió ízével, mindenkinek nagyon ízlett!

Hideg, téli délutánon egy bögre forró teával igazán lélekmelengető. Chef-fel közel négy évet töltöttünk Angliában, a fekete teát azóta tejjel isszuk. A harsány, élénk citromos teával szemben lágy, krémes ízt kapunk egy löttyintésnyi tejtől. Citromos teát már csak bundáskenyér mellé iszom, ezt a kapcsolatot még nem sikerült felülírnia az agyamnak. :)



Jó étvágyat és kellemes merengést kívánok!


2 megjegyzés:

  1. De szép írás. Éva

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, örülök, hogy tetszett! Az emlékeink mi magunk vagyunk.

    VálaszTörlés