Nem túl régóta vagyok jó barátságban a padlizsánnal, sokáig nem tudtam értékelni sem az állagát, sem az ízét. Ettem sokféle padlizsánkrémet is, de azok sem győztek meg túlságosan. Mint általában, most is Chef sietett a segítségemre. Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen módon készítette el, annyit tudok hogy egy szelet sült hús mellé tálalt változatos grillezett zöldségeket, köztük néhány szelet padlizsánt is. Ha már ott volt előttem, kapott egy újabb esélyt, és ez alkalommal kifejezetten ízletesnek találtam. Nem tocsogott az olajban, mégsem volt száraz, inkább nagyon finom, lédús. Azóta rendszeresen fogyasztjuk a padlizsánt.
Szóval a hírlevél olvasása során vágott az elmémbe, hogy még az ősszel készítettünk egy rusztikus padlizsánkrémet, amit a blogra szántam, csak valamiért nem került fel. Most megosztom veletek, hátha kedvet kaptok a padlizsánmag vásárláshoz, és májusban már a ti kertetekben/erkélyeteken/ablakotokban is virágzó padlizsánnövénykék díszlenek. Nincs is jobb a házilag megtermelt zöldségnél!
előkészítési idő: kb. egy óra a sütéshez
5 perc a kikeveréshez
Hozzávalók:
1-2 termetes padlizsán
só
frissen őrölt bors
fokhagyma
kifli
friss kakukkfű
olívaolaj
Mielőtt nekiállnánk, muszáj megosztanom veletek még egy történetet:
Nem sokkal azután, hogy megismerkedtem Chef-fel, egy hétvégét a szüleinél töltöttünk, akik Kecskemét környékéről származnak. Nem messze tőlük lakott Chef nagypapájának a testvére, aki konyhásnéni volt egy bölcsödében, és hát valami isteni finom kajákat tudott főzni. Nem volt abban semmi olyan, amit ki tudnék emelni, mégis nagyon különleges volt. A legháziasabb ízeket tudta előcsalogatni a legegyszerűbb ételekből is, úgy, hogy az ember a tíz ujját megnyalta utána. Pöre néni maga sem tudta megmondani, mitől ilyen finomak az ételei, pedig sokszor kérdeztük. Csak őszintén és kedvesen mosolygott, elmondta, hogy hogy készül, de hiába próbáltam utána csinálni, sosem sikerült olyan finomra. A rutin, meg az évek, mondaná erre Chef. Nem tudott mondani pontos arányokat, dekákat és egyéb mennyiségeket sem, mert mindig érzésből főzött. Kezdő szakácsként rettenetesen frusztrált, ha olyan receptet kaptam vagy olvastam, amit érzésből kellett csinálni. A legjobb példa a fent említett Pöre néni szilvásgombóca volt. Elmondta, mennyi krumplit kell megfőzni, majd mikor odaért, hogy össze kell állítani a gombóctésztát, annyit mondott, hogy annyi lisztet kell hozzáadni, amennyit "felvesz". Végignéztem, mennyit vett fel, és isteni finom gombócokat ebédeltünk aznap, majd felbuzdulva másnap megpróbáltam otthon is előállítani az élményt. Nagyjából tudtam, mennyi liszt kell, de az én krumplim csak vette, vette, vette fel a lisztet, már duplaanyit tettem bele, mint kellett volna! Gondoltam, hogy nem sok jó fog belőle kisülni (kifőni), de hát összeállítottam a gombócokat, majd megfőztem. Hááááát, frissen még csak-csak meg lehetett enni, de másnapra úgy bekeményedtek, hogy ha valakit megdobok vele, az tutira ottmarad. :)
Azóta szomszédasszonyommal - aki szintén rokonságban áll a már sajnos elhunyt Pöre nénivel - sikerült értékelhető gombócokat készítenünk, de rájöttem, hogy mennyire igaza volt a néninek. Nincs két egyforma krumpli és két egyforma liszt sem. Ahogy gyúrja az ember a tésztát, úgy ráérez, mennyi kell még bele. Ne legyen túl lágy se, meg túl kemény se. Eléggé megfoghatatlan, nem?
Ez a történet azért jutott eszembe, mert ehhez a padlizsánkrémhez sem írtam direkt mennyiségeket. Ahány ház, annyi szokás - mondják, de szerintem ugyanez igaz a padlizsánkrémre is. Ahány ház, annyiféle padlizsánkrém. Valaki turmixolja, valaki lepasszírozza, valaki így fűszerezi, valaki úgy.
Általában egy dologban egyet értenek a padlizsánkrémkészítők: a legjobb, ha valamiképpen füstöt kap a padlizsán sütés közben. Ezt úgy lehet a legjobban elérni, ha szabad tűznél (grillsütőben, tábortűznél fóliatálcán, stb) sütjük. Utána már mindenki úgy ízesíti, ahogy a legjobban szereti. Mi fokhagymásan, jó borsosan.
Elsőként a padlizsánok felületét alaposan kenjük be zsiradékkal, majd kezdjük el sütni.
Ha már kissé összeesett és láthatóan megsült, vegyük ki a sütőből. Nem baj ha megég a külső burok, azt nem használjuk fel.
só
frissen őrölt bors
fokhagyma
kifli
friss kakukkfű
olívaolaj
Mielőtt nekiállnánk, muszáj megosztanom veletek még egy történetet:
Nem sokkal azután, hogy megismerkedtem Chef-fel, egy hétvégét a szüleinél töltöttünk, akik Kecskemét környékéről származnak. Nem messze tőlük lakott Chef nagypapájának a testvére, aki konyhásnéni volt egy bölcsödében, és hát valami isteni finom kajákat tudott főzni. Nem volt abban semmi olyan, amit ki tudnék emelni, mégis nagyon különleges volt. A legháziasabb ízeket tudta előcsalogatni a legegyszerűbb ételekből is, úgy, hogy az ember a tíz ujját megnyalta utána. Pöre néni maga sem tudta megmondani, mitől ilyen finomak az ételei, pedig sokszor kérdeztük. Csak őszintén és kedvesen mosolygott, elmondta, hogy hogy készül, de hiába próbáltam utána csinálni, sosem sikerült olyan finomra. A rutin, meg az évek, mondaná erre Chef. Nem tudott mondani pontos arányokat, dekákat és egyéb mennyiségeket sem, mert mindig érzésből főzött. Kezdő szakácsként rettenetesen frusztrált, ha olyan receptet kaptam vagy olvastam, amit érzésből kellett csinálni. A legjobb példa a fent említett Pöre néni szilvásgombóca volt. Elmondta, mennyi krumplit kell megfőzni, majd mikor odaért, hogy össze kell állítani a gombóctésztát, annyit mondott, hogy annyi lisztet kell hozzáadni, amennyit "felvesz". Végignéztem, mennyit vett fel, és isteni finom gombócokat ebédeltünk aznap, majd felbuzdulva másnap megpróbáltam otthon is előállítani az élményt. Nagyjából tudtam, mennyi liszt kell, de az én krumplim csak vette, vette, vette fel a lisztet, már duplaanyit tettem bele, mint kellett volna! Gondoltam, hogy nem sok jó fog belőle kisülni (kifőni), de hát összeállítottam a gombócokat, majd megfőztem. Hááááát, frissen még csak-csak meg lehetett enni, de másnapra úgy bekeményedtek, hogy ha valakit megdobok vele, az tutira ottmarad. :)
Azóta szomszédasszonyommal - aki szintén rokonságban áll a már sajnos elhunyt Pöre nénivel - sikerült értékelhető gombócokat készítenünk, de rájöttem, hogy mennyire igaza volt a néninek. Nincs két egyforma krumpli és két egyforma liszt sem. Ahogy gyúrja az ember a tésztát, úgy ráérez, mennyi kell még bele. Ne legyen túl lágy se, meg túl kemény se. Eléggé megfoghatatlan, nem?
Ez a történet azért jutott eszembe, mert ehhez a padlizsánkrémhez sem írtam direkt mennyiségeket. Ahány ház, annyi szokás - mondják, de szerintem ugyanez igaz a padlizsánkrémre is. Ahány ház, annyiféle padlizsánkrém. Valaki turmixolja, valaki lepasszírozza, valaki így fűszerezi, valaki úgy.
Általában egy dologban egyet értenek a padlizsánkrémkészítők: a legjobb, ha valamiképpen füstöt kap a padlizsán sütés közben. Ezt úgy lehet a legjobban elérni, ha szabad tűznél (grillsütőben, tábortűznél fóliatálcán, stb) sütjük. Utána már mindenki úgy ízesíti, ahogy a legjobban szereti. Mi fokhagymásan, jó borsosan.
Elsőként a padlizsánok felületét alaposan kenjük be zsiradékkal, majd kezdjük el sütni.
Ha már kissé összeesett és láthatóan megsült, vegyük ki a sütőből. Nem baj ha megég a külső burok, azt nem használjuk fel.
Néhány perc múlva kavarjuk át, majd kóstoljuk meg. Addigra elolvad a só, a bors kiengedi az ízét, és a fokhagyma is elkezd dolgozni. Vizsgálgassuk, milyen az állaga. Kóstolgassuk az ízét. Sózzuk, borsozzuk, fokhagymázzuk olajozzuk még, amíg el nem érjük a tökéletes ízhatást.
Amíg dolgoznak a padlizsánkrémben a fűszerek, süssünk hozzá néhány fokhagymás, kakukkfüves kiflikarikát, amire majd jól rákanalazhatjuk a krémet.
A kiflit karikázzuk fel, és egy edényben forrósítsunk fel kevés zsiradékot. A kiflikarikákat helyezzük bele, szórjuk bele a friss kakukkfűlevélkéket némi só társaságában és süssük egyik felüket aranybarnára.
Készítsünk elő 2-3 gerezd fokhagymát vékony karikákra vágva. Ha megsült a kifli egyik fele, hajítsuk a fokhagymaszeleteket a zsiradékba. Vigyázat, a fokhagyma hamar megég! De ha minden jól megy, akkor mire megsül a kiflikarika másik fele is, szépen megpirulnak a fokhagymák is, kellemes aromát adva a zsiradéknak, amit a pirított kiflikarika szépen fel fog szívni.
Mmmmmm, az eredmény friss, ropogós, kellemesen fokhagymás aromájú szeletke a padlizsánkrém hordozásához.
Tegyünk a kiflikarikára egy kanálnyi padlizsánkrémet. Aki fokhagymaőrült, még ennek a tetejét is megspékelheti frissen vágott fokhagymával. Isteni! Reggelire, uzsonnára, a kertben üldögélve vagy társaságban nassolgatva, esetleg egy formálisabb vacsora előételeként... Mindig megállja a helyét!
Megértem a tapasztalatlan szakácsok aggodalmát. Honnan tudom, hogy mikor elég sós? Hogy mennyi bors kell még bele? Hogy elég-e a fokhagyma? A megoldás a kóstolgatás. Senki sem születik úgy, hogy fejből nyomja a Horváth Ilonát. Továbbmegyek: szerintem nem az a jó szakács, aki egy receptet végig tud követni lépésről-lépésre, grammról grammra. Pöre néni is hosszú évek rutinja után jutott el oda, hogy mindenből a legtöbbet tudta kihozni. Chef is úgy főz itthon, hogy felcsapja a hűtőajtót és megnézi mi van itthon. Kipakolja az alapanyagokat a pultra és fejben összerakja hogy mit mivel fog párosítani, hogyan ízesíti és mivel tálalja, és az eredmény mindig finom, egyedi és változatos.
Elismerem, hogy hosszú az út idáig. De szeretnék buzdítani mindenkit, aki kicsit is érdeklődik a gasztronómia tudománya iránt, hogy vegye elő kísérletező kedvét, és hozza létre saját padlizsánkrémét, ami lehet, hogy csak neki ízlik. De neki nagyon! Lehet, hogy nem fog elsőre sikerülni, másodikra már emlékszik majd, hogy az előzőnél túl sok volt a bors vagy a só, és legközelebb már óvatosabban adagol. A harmadik már biztosan tökéletes lesz!
Kísérletezésre fel! :)
